Most ezt olvasom:
Elisabeth Kübler-Ross - David Kessler: Élet leckék, Vigilia Kiadó, Budapest, 2002.
Nagyon élvezem. A szerzőknek nagy tapasztalatuk van; a haldoklókkal való érintkezés a munkájuk. A fő mondanivalója talán az lehetne a könyvnek, hogy még nem találkoztak olyan emberrel, aki élete utolsó pillanatában megbánta volna, hogy nem dolgozott sokkal többet és nem utált elég embert...
Elgondolkodtató, hogy a haldoklók elmulasztott beszélgetéseket hiányoltak és béküléseket régi barátokkal, akikkel összevesztek, és hogy nem éltek többet. Azokra a pillanatokra emlékeznek, amikor a családjukkal voltak boldogok és nem azokra a pillanatokra, amikor sikeres üzletet kötöttek.
Persze a munka is nagyon fontos, de ez megmagyarázza azt, amit magamon is észrevettem és a legtöbb anyukán látszik: Egyfajta kegyelmi állapot a gyes ideje...
Csak nézed a fejlődő kis lelket, aki belőled szakadt ki és mégsem te vagy. Tudod, hogy talán majd megbánt, ha felnő. És egyszerre tudod, hogy az nem fog számítani, mert örökké ezt az őszinte kis manót szereted majd Benne, akinek megismerted. Mert ő haragszik és megmondja, aztán nagyon szeret és megölel - attól függően, ahogy tényleg érzi! Nem hazudik még, nem csal meg és nem csap be.
Mi anyák sose lehetünk igazán hálásak Neki azért a pár évért, amíg őszintén szeret és elfogad. Olyannak, amilyenek vagyunk!
Elisabeth Kübler-Ross - David Kessler: Élet leckék, Vigilia Kiadó, Budapest, 2002.
Nagyon élvezem. A szerzőknek nagy tapasztalatuk van; a haldoklókkal való érintkezés a munkájuk. A fő mondanivalója talán az lehetne a könyvnek, hogy még nem találkoztak olyan emberrel, aki élete utolsó pillanatában megbánta volna, hogy nem dolgozott sokkal többet és nem utált elég embert...
Elgondolkodtató, hogy a haldoklók elmulasztott beszélgetéseket hiányoltak és béküléseket régi barátokkal, akikkel összevesztek, és hogy nem éltek többet. Azokra a pillanatokra emlékeznek, amikor a családjukkal voltak boldogok és nem azokra a pillanatokra, amikor sikeres üzletet kötöttek.
Persze a munka is nagyon fontos, de ez megmagyarázza azt, amit magamon is észrevettem és a legtöbb anyukán látszik: Egyfajta kegyelmi állapot a gyes ideje...
Csak nézed a fejlődő kis lelket, aki belőled szakadt ki és mégsem te vagy. Tudod, hogy talán majd megbánt, ha felnő. És egyszerre tudod, hogy az nem fog számítani, mert örökké ezt az őszinte kis manót szereted majd Benne, akinek megismerted. Mert ő haragszik és megmondja, aztán nagyon szeret és megölel - attól függően, ahogy tényleg érzi! Nem hazudik még, nem csal meg és nem csap be.
Mi anyák sose lehetünk igazán hálásak Neki azért a pár évért, amíg őszintén szeret és elfogad. Olyannak, amilyenek vagyunk!
