Eleinte arra gondoltam, hogy frappánsan egy üres bejegyzést teszek közzé, persze nem azért, mert nem lennének titkaim, hanem mert valamilyen formában bármit meg tudok osztani másokkal, ha a helyzet úgy hozza.
Nem meglepő, hogy nekem is a családom a legfontosabb, de mivel nincsenek illúzióim, tudom, hogy a gyerekek felnőnek, Jetinek baja eshet, szóval leginkább csak magamra számítok (és Jetire). Amit talán senki (kivéve Mr. Alzheimert) nem tud elvenni tőlem, azok az emlékeim és a megszerzett tudásom, így ezekre nem sajnálom a pénzt és az időt vagy erőfeszítést.
Nem nagyon vannak tehát titkaim. Viszont van egy érdekes szokásom, bár magamon kívül még csak a Fable regények írójáról tudom, hogy szintén szokta ezt tenni: este elalvás előtt „mesélek” magamnak, meg elképzelek dolgokat. Gyerekkoromban az öcsém ágya és a szekrény közötti kis résben nyílt egy ajtó egy másik világra, ahol én voltam a legeslegmindenebb. :o) Ahol furcsa vagy mesebeli lények voltak, mesebeli anyukám és apukám vagy bármi, ami aznap felzaklatott ott megjelent legyőzhető, feldolgozható módon. Hívhattam volna Terabithia földjének vagy Narniának, de Másvilágnak hívtam. Kicsit hasonlított a működése az agykontrollos „helyhez”, ahova odahívhattam anyámat, ha utálatos volt megint és megmondtam neki, hogy nem kéne. Vagy a titkos szobám, amit nem kellett az öcsémmel megosztani, és nagyobbként meg lányként elpakolni helyette az általa szétszórt játékokat. Meg ilyesmik. Ahogy idősebb lettem, kamaszkoromban már fiúk is lettek a Másvilágomban, igazi romantikus lovagok, vagy szűkszavú szívtiprók, mikor milyen hangulatban voltam. Még később számos novellát és regényt találtam ki esténként, bár kicsit frusztráló volt, hogy nem tűntek ugyanolyan jónak megírva, mint az előző esti spontán szavakkal elképzelt változat. És még most felnőtt fejjel is szoktam ábrándozni elalvás előtt, általában egy-egy könyvet gondolok át vagy fanfiction történeteket találok ki, amiket aztán nem írok meg. Egyrészt nem akarom úgyse közzétenni sehol, másrészt, elég ha engem elszórakoztat hetekig a csiszolgatása, folytatása.
Hát, ez a legfurcsább, amit nem szoktam elmondani senkinek, de nem azért, mert szégyellném, vagy attól tartanék, nem lesz, aki megért, hanem mert szeretem ezt az ábrándozást és a saját kedves titkom, nem szeretném megosztani senkivel. Önző-e vagyok, tudom. Amúgy se lenne ugyanaz nappal gondolkozni rajta leírás közben, amikor ötpercenként van valami esemény (üzenő aláírás, verstanulás a gyerekkel, saját német/angol/spanyol házi meg ilyenek). Az alvás előtt meg szükségem is van rá, mert sokkal szebbeket álmodok. Valahogy lenyugtat, és talán emiatt de még sose volt igazi rémálmom.
Hát ennyi! (Das ist alles!)
Nem meglepő, hogy nekem is a családom a legfontosabb, de mivel nincsenek illúzióim, tudom, hogy a gyerekek felnőnek, Jetinek baja eshet, szóval leginkább csak magamra számítok (és Jetire). Amit talán senki (kivéve Mr. Alzheimert) nem tud elvenni tőlem, azok az emlékeim és a megszerzett tudásom, így ezekre nem sajnálom a pénzt és az időt vagy erőfeszítést.
Nem nagyon vannak tehát titkaim. Viszont van egy érdekes szokásom, bár magamon kívül még csak a Fable regények írójáról tudom, hogy szintén szokta ezt tenni: este elalvás előtt „mesélek” magamnak, meg elképzelek dolgokat. Gyerekkoromban az öcsém ágya és a szekrény közötti kis résben nyílt egy ajtó egy másik világra, ahol én voltam a legeslegmindenebb. :o) Ahol furcsa vagy mesebeli lények voltak, mesebeli anyukám és apukám vagy bármi, ami aznap felzaklatott ott megjelent legyőzhető, feldolgozható módon. Hívhattam volna Terabithia földjének vagy Narniának, de Másvilágnak hívtam. Kicsit hasonlított a működése az agykontrollos „helyhez”, ahova odahívhattam anyámat, ha utálatos volt megint és megmondtam neki, hogy nem kéne. Vagy a titkos szobám, amit nem kellett az öcsémmel megosztani, és nagyobbként meg lányként elpakolni helyette az általa szétszórt játékokat. Meg ilyesmik. Ahogy idősebb lettem, kamaszkoromban már fiúk is lettek a Másvilágomban, igazi romantikus lovagok, vagy szűkszavú szívtiprók, mikor milyen hangulatban voltam. Még később számos novellát és regényt találtam ki esténként, bár kicsit frusztráló volt, hogy nem tűntek ugyanolyan jónak megírva, mint az előző esti spontán szavakkal elképzelt változat. És még most felnőtt fejjel is szoktam ábrándozni elalvás előtt, általában egy-egy könyvet gondolok át vagy fanfiction történeteket találok ki, amiket aztán nem írok meg. Egyrészt nem akarom úgyse közzétenni sehol, másrészt, elég ha engem elszórakoztat hetekig a csiszolgatása, folytatása.
Hát, ez a legfurcsább, amit nem szoktam elmondani senkinek, de nem azért, mert szégyellném, vagy attól tartanék, nem lesz, aki megért, hanem mert szeretem ezt az ábrándozást és a saját kedves titkom, nem szeretném megosztani senkivel. Önző-e vagyok, tudom. Amúgy se lenne ugyanaz nappal gondolkozni rajta leírás közben, amikor ötpercenként van valami esemény (üzenő aláírás, verstanulás a gyerekkel, saját német/angol/spanyol házi meg ilyenek). Az alvás előtt meg szükségem is van rá, mert sokkal szebbeket álmodok. Valahogy lenyugtat, és talán emiatt de még sose volt igazi rémálmom.
Hát ennyi! (Das ist alles!)
7 megjegyzés:
De érdekes ez! Nekem képzeletbeli barátom volt, illetve csak felnőttként ilyesmiről olvasva gondoltam, hogy az volt, igazából szerintem gyerekkoromban egy másik énem volt. Olyan, amilyen szerettem volna lenni, például magabiztos. És elalvás előtt történeteket szőttem köré.
És írtam egy regényt, vagy nyolc vonalas füzetbe kézírással, aztán két kartonlap közé be is kötöttem. Nagyon egyszerű története volt, a főhősnő szerelmes lett, férjhez ment és tíz gyereket szült :) Azt hiszem, tíz-tizenkét éves lehettem, amikor írtam :)
Én sokáig le is írtam őket az osztálytársaim mindig kérdezték, van-e újabb novella. Szerettem a csattanókat a végére kitalálni. Hát azóta annyi változott, hogy az életben is vannak csattanók és tátott szájjal bámulom őket. De mindenképpen jó dolog, és ezért jók a blogok. A történetek, az írások tudatossá és rendszerezőbbé teszik a gondolkodásunkat. (szerintem)
Annak idején volt egy szekrény a gyerekszobánkban, és egyszer azt gondoltam, milyen jó lenne, ha ez valamiféle titkos átjáró lenne más helyekre. Aztán arra gondoltam, milyen jó regényt írhatnék ebből.
(Aztán ebben meggátolt a korlátozott képzelőtehetségem, mesélni sem nagyon szeretek fejből.)
Én is mesélek nekem, de most felmerült a kérdés bennem; lehet, hogy nem mindenki?!
Örülök, hogy még többen vagyunk! :o)
Én nem mesélek, de ábrándozni szoktam. Meg ha nem rémálom, amit álmodok, akkor nagyon élvezem, és nem szeretek belőle fölkelni, mert érdekel, mi lesz. És van, hogy másnap folytatódik. Szeretem azt képzelni, hogy mikor álmodok, egy másik dimenzióba leshetek be. Szóval hogy az is valóság, csak egy másik. :) Főleg, mert sokszor teljesen ismeretlen a helyszín, de álmomban ismerősnek érzem, és ugyanabban az (ismeretlen) városban járkálok, ugyanabba az (ismeretlen) házba megyek haza, ugyanabba az (ismeretlen) faluba utazunk el (ismeretlen) barátokhoz látogatóba... Ezek a helyek, emberek álmomban nem ismeretlenek, csak mikor ébren visszagondolok rá!
Nekem ez nagyon tetszett!
Megjegyzés küldése